Grafikái

„eredetileg illusztrátor akartam lenni”

(Enigma 93. 20–24.)

 

Herman Lipót alapvetően rajzoló művész volt. Művészetének talán legjelentősebb műfaja a rajz. A legjobb magyar rajzolók között van a helye. Állandóan, mindenhol és mindet rajzolt. Autonóm rajzai, úgynevezett „rajzos naplói” és külön füzetekben gyűjtött kézírásos naplójában fennmaradt rajzai, sajtóban publikált grafikái, karikatúrái alapján elmondható, hogy végső soron önmaga munkásságának illusztrátora volt.

A kifejezés kényszere, a képi látomás áradó bősége, a megvalósulás ezernyi variációs lehetősége tolul felénk rajzaiból. Festményeinek tetemes mennyisége ellenére a legkönnyebben elérhető papír-ceruza (színesceruza) és akvarell eszközéhez is gyakran nyúl. A teljes életmű feldolgozása egyelőre várat magára, de Herman maga 4000 festmény mellett legalább 20.000 rajzot említett. Herman Lipót rajzi munkássága tematikus szempontból két nagyon is elkülöníthető részre osztható.

Festmények rajzban

A művek egyik csoportja kifejezetten szorosan kapcsolódik festészetéhez, lényegében olyan, mintha festményeit rajzban is elkészítette, mintha lerajzolta volna őket: nehezen nevezhetők tanulmányoknak vagy vázlatoknak, mert sem kompozíciós, sem formai, sem színbéli próbálkozások nem láthatók rajtuk, legalábbis nem egyértelműen. Az sem állapítható meg valójában, hogy a rajzkompozíciók készültek-e a festményekhez, vagy a festmények után rajzolta-e őket.

E műveit mégis inkább festészete felől lehet megközelíteni. Festményeihez hasonlóan burjánzó „mitológiai jelenetnek” mondott sokalakos (leginkább aktos) kompozíciókat helyezett el tájban. Vonalai gyakran szenvedélyesek, barokkosan hullámzók, gondolatiságot és érzelmi fűtöttséget közvetítenek. Rajzain a képekhez nagyon hasonló „ideges vonalvezetésű” – „drótos” – ábrázolásmódot alkalmazott, ami egyben egyéni stílusának jól megragadható jellegzetessége. Így elmondható, hogy a festményeire jellemző, a korabeli kritika egyes megállapításai szerinti „természetszeretet”, „barokkos monumentalitás” és „új klasszikusság” rajzaira is érvényes. Illetve fordítva: festményeinek rajzosságát, körvonalasságát valójában rajzaiból lehet visszavezetni, de sokkal karakteresebben rajzok ezek, mint amennyire festményei festmények.

E műveiből Lehel Ferenc előszavával már 1921-ben megjelent egy kötetbe rendezett válogatás, amelyről Bálint Aladár írt cikket.

Aktok és tájak

Külön említést érdemelnek azok az akttanulmányok, női modellek után készült rajzok, amelyek jellegüknél fogva tanulmányrajznak tekinthetők, mégis többek annál: teljesen más ábrázolásmódot képviselő, értelmes, letisztult vonalak jellemzik ezeket, olyan művészt mutatnak, akit nem érzelmei vezetnek „zaklatott víziókig”, akinek van szeme az egyértelmű vonalvezetéshez és formákhoz. Ugyanez jellemző tájképtanulmányaira is, amelyeket ceruzával vázolt fel, s szemlátomást valóban csak pillanatnyi benyomást rögzítettek a művésznek éppen keze ügyébe kerülő papírdarabra, mégis pontos, finom, kellemes látképeket, vedutákat mutatnak. Szinte napra pontosan ismert életrajzából tudható, hogy a korabeli Budapest akkor még rendszeresen megrendezett, számos grafikai kiállításán vett részt.

Karikatúrák, alkalmi rajzok, sajtóillusztrációk, irodalmi illusztrációk…

Rajzműveinek másik, hasonlóan nagy, és számos alegységbe tagolható csoportját autonóm igénnyel létrehozott rajzai képezik. Ezeknek a művész általi nyilvántartása nem annyira teljes, mint a festményekkel összefüggő rajzokéi, ugyanakkor az a tény, hogy nyomtatásban rendkívül sok jelent meg közülük, segíthet összegyűjtésükben. Folyóiratokban (Borsszem Jankó, Kakas Márton, Az Est…) megjelent karikatúrákról, alkalmi rajzokról, sajtóillusztrációkról, irodalmi illusztrációkról, vagy éppen Falus Elekkel közösen tervezett plakátjairól van szó, s valószínűleg még más, kevert műfajú rajzokról is, amelyek a két világháború közötti vagy a második világháború utáni időszak sajtótermékeiben jelentek meg.

Művészasztal

Művésztársairól készített portréi – nem ritkán karikatúrái – egy egész korszak művészéletének hátterét nyújtják. A “Művészasztal” című könyv, amely tulajdonképpen az ő írásai alapján megjelent anekdotagyűjtemény, átfogó képet nyújt rajzi munkásságának erről a szegmenséről. A viszonylag hosszú szöveges naplóiból is idéz, de nagyobb részben erre az alkalomra összegyűjtött, a századfordulótól eltelt fél évszázad művészanekdotáit tartalmazza. Az illusztrációs anyag pedig felöleli karikatúráit, művészportréit, azokat a kedves jeleneteket, amelyeket művésztársairól vagy a kávéházi baráti körökben rajzolt, illetve egyéb kis kompozíciókat, amelyek munkásságára szintén jellemzők voltak. A kötetben külön fejezetet szentelt Jules Pascin (1885–1930) francia művésszel való barátságának; szintén anekdotikus stílusban beszél barátja budapesti látogatásáról és arról, milyen fontos szerepet játszott ez az ismeretség életében és munkásságában.

Grafikái hagyatéka

Művei elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményébe, illetve Adattárába kerültek, utóbbi őrzi az írásos hagyaték legnagyobb részét. Jelentős mennyiség, mintegy 100 rajz található a gyöngyösi kollekcióban, de a hatvani és az egri múzeum is őriz belőlük egy-egy kisebb kollekciót. A legkülönbözőbb technikákkal (grafit- és színes ceruza, tus, akvarell, kréta, tempera stb.) létrehozott kompozíciók Herman grafikai munkásságának teljes spektrumát mutatják, s arról tanúskodnak, hogy a művész minden grafikai műfajban biztos kézzel dolgozott.