Életrajz

„A kollégák, a műértők, a kritikusok és a művész kollégák és a művészet névtelen rajongói csak „Lipinek” hívták. Szeretetből. Barátságból, mert tehetségén, megejtő humorán, szinte példátlan anyagismeretén túl ez volt legjellemzőbb vonása: a mindenki számára kinyíló szeretet, a szinte pazarlóan ajándékozott barátság.” (Gál György Sándor – Film Színház Muzsika 1975.11.21.)

Életútja

“1884. április 24-én születtem Nagyszentmiklóson. Ennek az egyhangú, unalmas falunak polgári iskolájában egy ezermester lelkes rajztanárom buzdított a festői pályára, korán megnyilvánuló rajzolási képességeimet látván. Atyám a maga mintájára kereskedőt nevelt volna belőlem. Szegeden a kereskedelmi iskolát végeztem kedvem ellenére. Az érettségi után mégis beleegyeztek szüleim, hogy a művészpályán próbáljak szerencsét. Pestre jöhettem a Mintarajziskolába (1901), hol Balló Ede volt a tanárom. Már másodéves koromtól kezdve magam kerestem meg kenyeremet karikatúrákkal – eredetileg illusztrátor akartam lenni –, portrékkal és olcsón árusított tájkép- és zsánerképkísérletekkel.” (Az Est Lexikona 1923./ Herman Lipót)

Fiatalkori tanulmányok

Herman Lipót 1901 és 1905 között a budapesti Mintarajziskolában tanult Balló Ede, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar növendékeként. Már a kezdeti évekből fennmaradtak karikatúrái, melyek a Kakas Márton és a Borsszem Jankó című élclapokban jelentek meg. Mint karikaturista gyakran a “Harag” álnevet használta. 1905 nyarán rövid ideig Anton Ažbe (1865–1905) szabadiskolájába járt Münchenben, amely a Nagybányai művészkolóniát 1896-ban megszülő Hollósy Simoné mellett a legismertebb szabad oktatási intézmény volt a bajor fővárosban. Nála tanult 1896-tól Vaszilij Kandinszkij és 1900-ban Ziffer Sándor is. 1909–10-ben Herman Berlinben dolgozott, Falus Elekkel (1833–1950) plakátokat és könyvillusztrációkat készített. Ott tárult fel számára a régi mesterek művészetének sokfélesége, követendő értéke.

Nézzünk még egy kicsit széjjel Európában…

1910 őszén hazatért és részt vett a Kecskeméti Művésztelep megalapításában a nagybányai „neo-s” iskolázottsággal a telepre érkező Iványi-Grünwald Bélával (1867–1940). Ebben a vidéki bezártságban nem talált önmagára, és szinte „utánvéttel” érkezett vissza Pestre. Már ekkor tudható volt, hogy ízig-vérig városi művész lesz belőle. Nehezen összegyűjtött pár száz koronával a zsebében 1911 őszén Brüsszelbe, Londonba és Párizsba utazott, ahol módszeresen végigtanulmányozta a Louvre klasszikusait. Az ottani híres művészkávéházban, a Café du Dôme-ban megismerkedett a művészetére nagy hatást gyakorló Jules Pascin (1886–1930) festővel, az École de Paris jellegzetes képviselőjével, aki Herman meghívására 1912-ben ellátogatott Magyarországra. Párizsi tartózkodása idején művészete szempontjából fontos esemény volt, hogy Hein Béla (1883–1931) műkereskedő elvitte őt Ambroise Vollard és Paul Durand-Ruel műkereskedésébe, ahol láthatta Auguste Pellerin Cézanne-gyűjteményét. Sőt Gertrude Stein szalonjába is elkísérte. A legmodernebb művészeti irányzatokkal találkozhatott ekkor ott: akár a fauve-ok erős színhatásait vagy a kubisták formaközelítését, széttördelt világképét is magáévá tehette volna, de Herman szemlélete megmaradt a cezanne-i gyökerű posztimpresszionista hatásoknál és az előző évben hazaköltöző Csók István (1865–1961) franciás stílusánál. Lényegében – bár nem volt tag – a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) mérsékeltjeinél, megfoghatóbban Iványi Grünwald Béla modernizált-árkádikus kecskeméti festészeténél maradt.

A pesti művészéletben

1912-ben műteremhez jutott Pesten. Mindennapos vendége volt a Japán kávéház művészasztalának, ahol az éjszakába nyúló beszélgetések közben formálódott a magyar művészet jövője, s született meg az akadémikus szemlélettel végleg leszámoló modern magyar művészet. A kritikusok felfigyeltek festményeire, amelyeken mélységes természetszeretet és a barokk kor monumentalitása, mozgalmassága iránti vonzalom nyilatkozott meg. Herman számára az 1913-as esztendő nagyon kedvezően alakult, anyagilag is sikeres csúcspontként könyvelhette el, és szakmailag is, hiszen az Ernst Múzeumban rendezett francia impresszionisták kiállítása mellett saját anyagát is bemutathatta. Aktos kompozíciók sok gyerekkel s buja növényzettel, néhány portré, tájkép és sok rajz volt kiállítva. Lázár Béla a katalógus előszóban „fiatal barock-művész”-nek titulálta Hermant, aki Michelangelótól Rubensig „mint egy ifjú Faun, álmodja meg a maga mámorvilágát”.

Az európai művészet nagyjainak vonzásában

Megfogadva Szinyei Merse Pál tanácsát, következő év tavaszán olaszországi tanulmányútra indult: meglátogatta Velencét, Firenzét, Rómát, és Nápolyt végig járva Taormináig jutott el, de leginkább a múzeumok gyűjteményei, Michelangelo, Tiziano, Velázquez festészete kápráztatták el. Velencében találkoztak Iványi-Grünwald Bélával, akivel megtekintették Tintoretto St. Rocco-beli festményeit, s elhatározták, hogy a nyáron, Kecskeméten nagyszabású dolgokat csinálnak majd.

Az 20. század első háborújában

Ehelyett 1914 ősszén kitört a nagy európai háború. Az első világháború idején hadköteles. Besorozták. Közbenjáró barátai révén végül hadifestőként szolgálta végig a háború négy és fél évét. Herman pályáját – mint oly sok társáét – a világháború derékba törte. Derűs alkata, élni akarása azonban átsegítette a nehéz éveken. Az élet iskolájának, a művészeti fejlődés szükséges velejárójának tartotta a negatív élményeket is.

A hazai művészeti közélet alakítója

1919-ben a Tanácsköztársaság alatt a Képző- és Iparművész Szakszervezetek Szövetségének elnöke volt. 1920-ban a Szinyei Társaság alapító tagjai közé tartozott, melyet a háború évei alatt (1920) elhunyt Szinyei Merse Pál emlékére, de elsősorban a fiatal tehetségek támogatására alapítottak. A társaság kiállításainak rendszeres résztvevője volt, 1928 és 1946 között a tárlatok szervezője, rendezője. 1921-ben önálló rajzalbuma jelent meg pár száz példányban, illetve Németországban, majd az ezt követő években Hollandiában, Párizsban, Münchenben és Olaszországban járt.

Az újjá éledő Budapesten a ’20-as években

1924-ben ismét gyűjteményes tárlata nyílt az Ernst Múzeumban, amelyre Ernst Lajos és Lázár Béla több mint másfélszáz festményt és rajzot válogatott össze. Az 1930-as években a Pesti Napló rajzolója volt. Ugyanitt rajzos riportokat és népszerűsítő cikkeket írt a képzőművészet történetéről, a művészi elhivatottságról, a művészet feladatairól vagy akár a képélvezés módjáról.

Az igazi sikert azonban 1929 hozta meg számára, ugyanis a barcelonai nemzetközi kiállítás Művészeti szekciójában aranyérmet nyert, s az Ernst Múzeum megrendezte harmadik gyűjteményes kiállítását is, ahol 96 olajfestményt és grafikát állított ki. Ettől az évtől Szentendrén tanított.

A második világháború után

A II. világháború után több helyen alkotott, így Zsennyén, a Szolnoki művésztelepen és Szentendrén is. Munkásságát Munkácsy Mihály-díjjal (1952) és Érdemes művész (1964) kitüntető címmel ismerték el. Nagyobb gyűjteményes kiállítása a háború után 1954-ben volt, ismét az Ernst Múzeumban. Halála után, 1974-ben került megrendezésre Emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Írásos hagyatéka, köztük a gyermekkorától vezetett naplói a korszak gazdag forrásegyüttesét jelentik. A Magyar Nemzeti Galéria adattárában található. Művészeti cikkei szaklapokban is megjelentek. Jellegzetes, Herman-os művei fel-fel bukkannak az aukciókon, de művei legjavát múzeumok őrzik.

A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja.

error: